Antonín Dvořák: Karnevál-nyitány, op. 92
A kompozíció egy háromrészes koncertnyitányciklus (Természet, élet és szerelem) középső darabja. Az első (A természetben, op. 91) és harmadik (Othello, op. 93) ritkábban szólal meg, a Karnevál viszont a hangversenytermek népszerű darabja lett. Brahms is igen kedvelte: „Boldog zene! A hangversenyrendezők hálásak lehetnek érte!” – nyilatkozta. A darab 1891-ben, a zeneszerző különösen termékeny alkotói korszakában keletkezett. A szerzői programismertetés szerint egy magányos vándor érkezik alkonyatkor a városba, ahol karnevál zajlik. A hangszerek hangjába az emberek örömujjongásai keverednek, a résztvevők dalokkal és táncokkal fejezik ki vidámságukat. A középrész (Andantino con moto) visszavezet a merengő vándor perspektívájába. A noktürn jellegű, pasztorális zenében az angolkürt, a fuvola, az oboa, a klarinét és a hegedű kap szólószerepet, és a ringatózó dallamok között többször megszólal A természetben című nyitány pentaton „természet” témája is. Ezután a karnevál alaphangulatában folytatódik a kidolgozási szakasz, majd a visszatéréssel és a kirobbanó erejű kódával vidáman és zajosan zárul a kompozíció.
Brahms, Dvořák barátja nagyon kedvelte e remekművet, véleményének hangot is adott: „Boldog zene! A hangversenyrendezők hálásak lehetnek érte!”
A Karnevál nyitány 1891-ben íródott, amikor a szerző alkotóereje és karrierje csúcsán tartott. Ebben az időszakban írta sok híres művét, mint például a 8. szimfóniát, a Requiemet valamint a híres Dumky triót.
Ugyanebben az időszakban lett a prágai konzervatórium zeneszerzést oktató professzora, vendégszereplései nagy sikert hoztak számos európai városban.
A Karnevál nyitány szerkezete a klasszikus szonátaformáét követi, azonban a kidolgozási rész előtt egy ellentétes karakterű, lassú közjátékot iktat be a szerző. A főtéma a - szintén Dvořák által komponált - Szláv táncok virtuozitását és vitalitását idézi meg, hirtelen egy hatalmas forgatagban találjuk magunkat. A széles ívű, bőven áradó melléktéma először a hegedűkön, később a fafúvósokon jelentkezik.
A szerző által ismertetett program szerint egy magányos vándor érkezik alkonyatkor a városba, ahol egy karnevál zajlik. A hangszerek hangjába az emberek örömkiáltásai keverednek, a karneválban részt vevők dalokkal és táncokkal fejezik ki vidámságukat. A középső rész egy rövid időre visszavezet a merengő vándor lelkiállapotába. A noktürn jelleget öltő, lassú, pasztorális zenében a festői szépségű fafúvós szólók és a hegedű kerül előtérbe, miközben az ide-oda ringatózó dallamok között többször is felcsendül A természetben című nyitány híres pentaton témája is. A kidolgozási rész a karnevál alaphangulatában folytatódik, majd a visszatéréssel és a kirobbanó erejű, rendkívül virtuóz kódával a karneváli hangulatot megidéző örömujjongással és nagy zajjal zárul a kompozíció.
Szergej Prokofjev: 1. (D-dúr) hegedűverseny, op. 19
Az 1. hegedűverseny kompozíciós munkálatai 1915-ben kezdődtek, ám a Játékos című opera befejezése miatt Prokofjev egy időre félretette. A darab végül 1917-ben készült el, ősbemutatója öt évvel később Párizsban volt. A Párizsi Opera Zenekarát Serge Koussevitzky vezényelte, szólistaként Marcel Darrieux működött közre. A premieren jelen volt Szigeti József, a hegedűművészt lenyűgözte a darab, és azonnal elhatározta, hogy repertoárjára veszi. A következő évben eljátszotta Prágában, majd egy sor európai nagyvárosban és az Egyesült Államokban is. A mű a párizsi premierközönség előtt nem aratott sikert, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a francia publikum ekkoriban a látványos érdekességekre, a karcosan modern stílusú darabokra volt inkább kíváncsi, számukra Prokofjev hegedűversenye már-már romantikus hangvételűnek hatott. Nem véletlen, hogy a francia zeneszerző, Georges Auric mendelssohni stílusúnak tartotta. A darab első oroszországi előadására zongorakíséretes formában került sor, a zongoránál Vladimir Horowitz foglalt helyet, a hegedűszólót az akkor tizenkilenc éves Nathan Milstein játszotta: „Ha ilyen zongorista van melletted, akkor nincs szükséged zenekarra” – emlékezett vissza.
Bartók Béla: Concerto, Sz. 116, BB 123
A Serge Koussevitzky és a Bostoni Szimfonikusok felkérésére komponált Concerto bemutatójára Bartók rövid ismertetőt írt: „A mű általános hangulata – a tréfás második tételtől eltekintve – fokozatos átmenetet képvisel az első tétel komolyságától és a harmadik gyászos sirató-énekétől a zárótétel életigenléséig. E szimfóniaszerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek, hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus kezelésmódja magyarázza. A virtuóz hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugato szakaszaiban jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának perpetuum mobile-szerű futamaiban (vonósok), és különösen a második tételben, ahol a hangszerek mindig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.” A kompozícióban – Bartóktól szokatlanul – sokféle idézet, illetve idézetszerű anyag található. Az Elégia döbbenetes erejű siratóját például A kékszakállú herceg várának egyik jellegzetes hangzásképe vezeti fel (Könnyek tava). A Megszakított közjáték (Intermezzo interrotto) címében egy Debussy-prelűdre utal, melyet Bartók játszott is (La sérénade interrompue). A nevezetes Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország dallama operettes nótasláger, amely Bartók kezében valósággal felmagasztosul. A bárdolatlan, agresszív és torz nóta, mely a szerenádjelenetet megzavarja, szintén operettmelódia, ám Bartók valószínűleg nem eredeti formájában, Lehár Ferenc darabjából, A víg özvegyből ismerte, hanem ahogy Sosztakovics is idézi a 7. szimfóniában.
