Igaz, kézbe venni nem tudjuk, de lapozgatni jól lehet, ráadásul sokkal több információ fér bele! Szeretettel ajánljuk a hangverseny online műsorlapját: https://bit.ly/musorlap_konnyek_pfz
Wolfgang Amadeus Mozart: c-moll zongoraverseny (K.491)
I. Allegro – II. Larghetto – III. Allegretto
Wolfgang Amadeus Mozartnak (1756-1791) leginkább a mosolygós arcát ismerjük – pedig zsenialitásának éppen egyik legközpontibb eleme, hogy fantasztikus dráma és karakterérzékkel rendelkezett, s ezeket nemcsak a vidám dolgok megformálására használta. A moll alaphangnem azonban tényleg távol áll tőle, különösen a c-moll, ami a harag és háború hangnemeként élt a kor gondolkodásában. Az, hogy a dúr versenyművek sokasága után, a d-moll zongoraversennyel a háta mögött megírta a c-mollt is, már önmagában súlyt ad a műnek. És valóban, bár a darab keletkezésekor (1785-86 telén) Mozart befutott zeneszerzőnek érezhette magát, ez az alkotása mély aggodalomról és keserűségről tesz tanúságot. Az első tételt a zenekar unisono felhangzó komor akkordbontása indítja. A zongora szinte megtörten lép a színre és az egész tételt uralja a nyugtalanság és a megnyugodni vágyás kettőssége.
A második tétel hangneme Esz-dúr, himnikus, méltóságteljes zene, melyet a szólista indít. Az első tétel mozgalmassága után ez inkább szemlélődő hangulatú, de időnként itt is megjelennek a c-moll árnyak.
A harmadik tétel variációs formában íródott. Kínálkozna a formához a hagyomány, hogy dúr hangnemű, sziporkázóan briliáns tétel legyen belőle, de Mozart megtartja a moll hangnemet, és bár egyik-másik variáció kifejezetten mozgalmas, a téma bemutatásából még gyászinduló is lehetne. A mű c-mollban, a tragédiát elkerülve, de feloldás nélkül zárul. Nem véletlen, hogy Mozart művei közül ez volt az egyik, melyet Beethoven különösen kedvelt. Sőt, a zárótétellel kapcsolatban egy anekdota szerint megjegyezte, hogy ilyet ő sosem lesz képes írni.
Gabriel Fauré: Pavane, Op. 50
Ez a melankolikus tánczene talán mindenkinek ismerős, hiszen mindamellett, hogy Gabriel Fauré (1845-1924) egyik legismertebb műve, különös kedvvel használták fel színpadi produkciókhoz, sőt, világzenei előadásokhoz is. A mű 1887-ben keletkezett, eredetileg zongorára és opcionálisan kórusra. A szerző úgy vélekedett róla, hogy „elegáns, de nem különösebben érdekes” darab. Ennek ellenére már a korban is felfigyeltek rá, és Fauré maga is többször játszotta zongorán, illetve az eredeti után nem sokkal zenekari változatot is készített belőle. A zenekari változatot is szokás kórussal kiegészítve előadni, illetve időnként balett is társul az előadáshoz, tekintve, hogy a pavane eredetileg spanyol nemesi szertartások tánca volt. Ez az áthallás nemcsak a táncosokat ihlette meg, hanem a képzőművészettel is rokonná tette, többen spanyol tájakat, vagy a spanyol királyság aranykorát vélték visszahallani benne. És valóban, van benne valami, ami az elmúlt napsütés vagy egy letűnt nyár emlékének nosztalgiáját idézi.
Georges Bizet: I. (C-dúr) szimfónia
I. Allegro vivo – II. Adagio – III. Scherzo. Allegro vivace – IV. Finale. Allegro vivace
Georges Bizet (1838-1875) életművéből leginkább a Carmen juthat eszünkbe. Általában a francia szerzőket nem a szimfóniáik kapcsán szokás emlegetni, de 1933-ig az sem volt köztudott, hogy Bizet egyáltalán írt szimfóniát. Ugyanis nem önszántából tette. A megrendelő Charles Gounod volt, aki a Párizsi Conservatoire-ban vizsgafeladatként adta a szimfónia megírását az akkor 17 (!) éves Bizet-nek. Bizet eleget tett a feladatnak, de az elkészült művet soha nem emlegette a levelezésében, és nem tett azért sem, hogy a művet előadják vagy kiadják, így a darab a szerző életének hátralévő részében a feledés homályába merült. Az ősbemutatóra 1935-ben került sor, és a szimfóniát rögtön Mendelssohn Szentivánéji álmával kezdték együtt emlegetni, mely hasonló módon egy tizenéves romantikus zseni tollából származik. Érdekes belegondolni, hogy a 19. században, amikor a szimfónia műfajában Beethoven öröksége tonnás súlyként nehezedett a zeneszerzőkre, francia földön pedig mindezt súlyosbította a közgondolkodás, hogy francia szerző jelentős szimfóniát még nem írt, mekkora elvárást támaszthatott a szimfóniaírás feladata egy 17 éves kamaszra – mindezt úgy, hogy a húsz évvel idősebb mester csak az előző évben írta meg első szimfóniáját, ami egy csapásra sikeres lett. Még inkább megdöbbentő, hogy mennyire felkészült és kiforrott zeneszerzőként áll előttünk Bizet ebben a művében. Bár a darab több tekintetben rokonságot mutat Gounod előbb említett I. (D-dúr) szimfóniájával, stilárisan egységes, német szimfóniákkal egyenrangúan megformált, ugyanakkor franciásan táncos és dallamos művet komponált, változatos és kiforrott hangszereléssel.
Az első tétel egyúttal afféle nyitány is, avagy táncba hívás. A második tétel megkapó, nagyívű, szívet melengető oboa szólójáról emlékezetes. A harmadik tétel újra táncos karakterű ritmusjáték, a negyedik tétel pedig igazi örökmozgó finálé, mely énekszólamokkal akár egy opera fináléjaként is megállná a helyét – és talán a mai kissé borongós műsor hallgatóinak arcára is mosolyt csal. Okkal tehetjük fel a kérdést, hogy ha így sikerült a szerző első (és egyetlen) szimfóniája, milyen lett volna a többi, ha ezt a művet megismeri a korabeli közönség, és új szimfónia megírására bírja a komponistát…
