Karvezetők szokták mondani, hogy nemcsak előadóművészek, hanem hangszerkészítők is egyben. A kórus ugyanis a hangszerük, melyet nagy gonddal, soha véget nem érő munkával kell felépíteni és fenntartani. Különösen igaz ez az ifjúsági kórusok esetében, ahol az ifjúság múlásának köszönhetően legtöbbször a tagság és a létszám is folyamatosan változik. De hangszerként viselkedik a kórus az irodalom tekintetében is: ahogyan egy-egy hangszernek megvan a maga irodalma, fénykora, ugyanúgy az önálló kórus is saját irodalommal rendelkezik. Tekintsük át, hogy irodalma szerint milyen hangszer a kórus! Ami elsőre feltűnhet, hogy a ma elhangzó 24 műből 20 a 20.-21. században keletkezett, tehát a kórus fiatal hangszernek számít, melynek irodalma leginkább az utolsó száz évben virágzott ki. Ugyanakkor találunk a repertoárban két reneszánsz és két romantikus művet is, melyekből kiderül, hogy bár ma az ifjúsági kórusok igen nagy számban énekelnek újabb műveket, irodalmuk nem a múlt század fordulóján kezdődik, hanem sokkal régebben. Kis kitekintéssel belátható az is, hogy a kóruséneklés előző virágkora a reneszánsz volt, tehát a 20. századi felvirágzás nem az első a kóruséneklés terén. Érdekes ugyanakkor, hogy míg a barokk és a bécsi klasszicizmus a legtöbb hangszer irodalmában megkerülhetetlen, az énekkar ezekben a korszakokban kis mértékben gazdagodott önálló művekkel, legtöbb esetben oratorikus műfajok vagy operák, esetleg egyéb kísérettel ellátott önálló tételek szereplőiként foglalkoztatták a zeneszerzők. A kórus-hangszer történetének másik érdekessége, hogy a 20. században sokan afféle népi hangszerként tekintettek rá, így Magyarországon különösen szoros kapcsolatba került a népzenével a népdalfeldolgozások által. Manapság ez a folyamat megfordulni látszik, és hangsúlyosabban reprezentálódik az anyanyelvű költészet, illetve a fejlett kóruskultúrával rendelkező országok kortárs zeneszerzőinek művészete. Az elhangzó művek közül 18 a mai estén is magyar szerző műve, melyek közül több is népi témájú. Ahogyan a templomok karzatát ma is sokan kórusnak hívják, a kórus sem szakadt el soha teljesen a templomtól. Az egyházi művek a világi kórusok repertoárjában is mindig fellelhetők.
A kóruskultúra tehát bár szervesen kapcsolódik a zenetörténet évszázadaihoz, az utóbbi száz évben mégis önálló utakat jár. Ebből hallhatunk ízelítőt a mai hangversenyen.
Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus
A Psalmus Hungaricus ugyanakkor szép példája annak, hogy miként lehet a kórus vagy egy kantáta egyszerre hagyományos és modern. Kodály Zoltán (1882-1967) 1923-ban kapta a felkérést, hogy komponáljon ünnepi művet Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára. Ebből az alkalomból Bartók Béla és Dohnányi Ernő is kapott felkérést, így született meg Bartók Táncszvitje és Dohnányi Ünnepi nyitánya. A főváros 50. születésnapjára igen sanyarú körülmények között került sor. Friss volt
a magyarság traumája, melyet az első világháború, a Monarchia összeomlása, a Tanácsköztársaság káosza, Trianon tragédiája és az ezt követően megmaradt Magyarország útkeresése jelentett. Az emberek emlékezetében még ott élt az 1896-os millenium ragyogása, és bár ünnepi hangversenyre készültek, mindhárom zeneszerző valamiképpen a kiútkeresésre fókuszált az elkészült művében. Dohnányi a 19. század felé fordult, ünnepi nyitánya a Himnusz és a Szózat hangjaiban teljesedik ki, eszköztára pedig leginkább Brahms zenéjével rokonítható. Bartók a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét foglalta egy műbe. Egyedül Kodály komponált vokális művet, méghozzá az 55. zsoltár szövegére, melyet Kecskeméti Vég Mihály 16. századi verses fordításában használt fel. A mű szövege egyszerre átok és fohászkodás. A felhasznált szöveg pedig a török megszállás idejének históriás énekeivel mutat rokonságot. Kodály úgy konstruálta meg a mű alapdallamát, hogy az egyszerre legyen kifejező, archaikus, népies, de mindennek ellenére saját dallama. Ez a dallam transzformálódik a mű során, mellyel mintegy vezérmotívummá is válik, így pedig rokonává Liszt szimfonikus költeményeinek. De nem ez az egyetlen rokonság Liszt zenéjével. Jobban megnézve, a mű apparátusa, hossza, hangneme és formai felépítése megdöbbentő rokonságot mutat Liszt 13. zsoltárjával, melynek mondanivalója is igen hasonló. Kodály ekkor már jól ismerte a magyar népzenét. Kiforrott stílusa volt a dallamképzés és a harmóniák terén, ugyanakkor a Psalmus Hungaricus volt az első nagyszabású vokális műve. Bölcs gondolat volt tehát, hogy saját zenei köntösét olyan formai testre adta, melyet nagy magyar előd, Liszt Ferenc már kipróbált. Ennek kapcsán a mű egyszerre tekint vissza és előre: szövegében, formájában és dallamában vissza, harmóniáiban és mondanivalójának aktualitásában pedig előre. A mű egyszerre csapta arcul a szellemi kiútkeresésben egymást vádoló társadalmat és mutatott számára utat: van múltunk, van jelenünk, tudunk most is nagyot és minőségit alkotni, tehát van jövőnk! Nem véletlen, hogy ez a bemutató Kodályt egy csapásra elismert zeneszerzővé tette. Ugyanakkor ez a műutat mutatott szerzője számára is: ez fordította ugyanis igen erősen a vokális zene irányába. A Psalmus után sorra születtek a nagy vokális művek: Székely fonó, Háry János, Budavári Te Deum, melyekben mind ott lehel a Psalmus kóruskezelése. Kodály rendkívül gazdag vokális termésének nagy része is e dátum után keletkezett. Maradandót alkotott mindenki számára.