Ludwig van Beethoven: Házavatás-nyitány
1822-ben Ludwig van Beethoven (1770-1827) csupa nagyszabású művel volt elfoglalva: már régóta dolgozott a monumentális Missa solemnisen, az utolsó három – egyenként is emlékezetes – zongoraszonátáján, és már hozzákezdett a IX. szimfónia komponálásához is, amikor újabb felkérést kapott, nevezetesen, hogy az újonnan megnyitó Theater in der Josefstadt nyitó ünnepségére komponáljon művet. Nem véletlen, hogy Beethovenhez fordultak zenéért, hiszen a színház nyitóelőadásán Kotzebue Athén romjai című darabját játszották, akárcsak tíz évvel korábban a Pesti Német Színház megnyitásán, és a darabhoz akkor Beethoven írt kísérőzenét. Így az egyébként bevált (színházalapításról szóló) darab máris újdonsággá, alkalmi művé változott. Bár Beethoven mindig igen kényes volt a nyitányokra (egyetlen operájához összesen négy nyitányt komponált), még ebben a feszített munkatempóban, ráadásul immáron teljesen süketen is, határidőre elkészült a művel – az új nyitánnyal.
Ez a nyitány két tekintetben is kilóg a körülötte keletkezett művek sorából. Egyrészt ellentétben a többivel nem újít, hanem archaizál. A lassú, ünnepélyes, fanfárszerű bevezetőt egy kettős fúgáig fejlesztett, virtuóz, gyors, ellenpontra épülő anyag követi, amely formájában és hangulatában a barokk nyitányokat idézi meg. A hangszerelésben és az ellenpontban egyaránt kitett magáért a szerző, ugyanakkor a darab másik érdekessége, hogy míg a vele egyidőben keletkezett művek kivétel nélkül mély mondanivalójú, transzcendenciát éreztető zenék, ez a nyitány nem rendelkezik különösebben mély mondanivalóval. Sokkal inkább a hagyomány emlékeit, a zenés színház nagyjait idézi meg, mintegy meghívva az új színházba, hogy vegyék birtokba azt, ami számukra épült.
Ludwig van Beethoven: V. Esz-dúr („Emperor") zongoraverseny
I. Allegro – II. Adagio un poco mosso – III. Rondo-allegro
Beethoven ezt a sorban ötödik és egyúttal utolsó zongoraversenyét 1809-10-ben írta, abban az időben, amikor Bécs Napóleon seregeinek megszállása alatt volt. Az egész európai politikai rendszer a levegőben lógott, és a forradalmi lelkű Beethoven ebben inkább a lehetőséget, mint a veszélyt látta. Hangneme, jellege és terjedelme a III. (Eroica) szimfóniával teszi rokonná. Az Emperor (Császár) melléknév nem jelöl konkrét uralkodót és nem is Beethoventől származik, hanem a mű londoni kiadójától, aki ugyanis úgy látta, a darab kifinomultsága, monumentalitása, a szólista helyzete egy császár képét festi le. Kétségkívül van ebben igazság, és óhatatlanul előjön a gondolat, hogy ez a császár voltaképpen Beethoven, aki zenei forradalma révén került a trónra. Ettől függetlenül a gondolat nem Beethoventől származik, és nem is ő volt a nyilvános bemutató szólistája, hiszen romló hallása ezt nem tette lehetővé.
De miben is jelenik meg az uralkodás? Mindjárt az elején, a hagyományos zenekari bevezető helyett egy akkord után félbeszakítja a zongora a zenekart és szenvedélyes kadenciát játszik, csak az ő mondandója után következhet a zenekari témaexpozíció. Az első tétel drámai és monumentális, szenvedély és pátosz uralja, semmi helye nincs a bizonytalanságnak, őrlődésnek. A zongora kinyilatkoztat, a zenekar harsány visszhanggal reagál, néha helyesel, néha lelkesedik, néha kórusban ismétel, máskor feszülten figyel. Az első tétel a bő 40 perces mű nagyjából felét teszi ki.
A második tétel korálszerű, bensőséges, és mint ilyen, másképp emelkedett, mint az első. Ebben a tételben úgy jelenik meg az uralkodó – legyen az akárki is –, mint aki tegező viszonyban van a transzcendenciával és a lét legnemesebb titkaival.
A tétel végén mintegy improvizáció-szerűen a zongora szólista kísérletezik egy új témával, és ez a téma lesz a záró rondó témája. Nem újkeletű a gondolat, hogy a versenymű harmadik tételét a szólista indítja, de az, hogy a harmadik tétel már a másodikban kezdődik, és lényegében a „szólista fejéből pattan ki”, tovább erősíti a szólista dominanciáját. A zárótétel újra energikus és ünnepélyes, ereje és hatalma teljében mutatja a szólót játszó zenészt – aki mindennek ellenére még játékossággal és humorral is rendelkezik.
Robert Schumann: II. (C-dúr) szimfónia
I. Sostenuto assai – allegro ma non troppo – II. Scherzo, allegro vivace – III. Adagio espressivo – IV. Allegro molto vivace
1844-ben Robert Schumann (1810-1856) betegsége először fordult komolyabbra. Erőteljes hangulat-ingadozásai voltak, el-eluralkodott rajta a depresszió, a halálfélelem, emellett álmatlanság, fülzúgás és memóriazavarok is gyötörték. Ebben a nehéz időszakban fogott hozzá a szimfónia megkomponálásához. Az ihletők között három szerzőt is megemlíthetünk. Egyrészt ekkoriban ismerkedett meg Schubert akkor bemutatott „Nagy” C-dúr szimfóniájával, amit több tekintetben is a modern szimfónia etalonjának tekintett, másrészt ebben az időszakban behatóan tanulmányozta Bach zenéjét, hogy fejlessze saját eszköztárát az ellenpont terén. A harmadik motiváció természetesen Beethoven volt, akinek szimfonikus zenéjében vissza-visszatérő motívum a sötétből a fényre törekvés, ami abban a helyzetben Schumann számára különösen is aktuális volt. Lényegében ez a szimfónia a lelki gyógyulás folyamatának lenyomata. Az első tétel sejtelmes bevezetővel kezdődik, amely egyre feszültebbé válik, és végül egy felfelé törő főtémában csúcsosodik ki. A tétel ennek a felfelé kapaszkodásnak a jegyében telik.
A második tétel lényegében egy megállás nélkül egybekomponált, kéttriós forma. Schumann itt a folyamatos mozgás és előrehaladás mellett megcsillantja a karakterdarabokból ismert kiváló karakterérzékét – ezúttal zenekaron. A szimfónia vázlatai egyébként hamar elkészültek, de a hangszerelés igen lassan haladt Schumann betegsége miatt.
A harmadik tételben felcsillan a lelki béke és nyugalom reménye, de mindez olykor lassú, távoli eszményként.
A zárótételben a visszatérő boldogság iránti vágyat hallhatjuk, illetve az arra való törekvést. Ebben a tételben konkrét Beethoven idézet is van az An die ferne Geliebte (A távoli kedveshez) dalciklusból, így a dalszerző Schumann is előtűnik egy időre, de nem saját dalából idéz, hanem a szimfonikus szerző Beethovenéből.
A szimfónia minden tételében találunk imitációs szakaszokat, de persze alapvetően nem Bach stílusában. Az ősbemutató karmestere Schumann barátja, Mendelssohn volt.
