20. század, mégsem avantgárd. Leonard Bernsteint zeneszerzőként rendszeresen bélyegzik könnyűzenésznek, a „The Red Violin” Hegedűverseny egy filmzenének köszönheti létét, Dohnányit pedig Brahms kései követőjeként szokták emlegetni. Az elhangzó művek tehát semmiképpen sem illeszkednek a modern zene „main stream” irányvonalai közé. De vajon tényleg kevésbé előremutatók? Nem lehet, hogy egyszerűen más eszközökkel mondanak újat, mint ahogyan azt a kortársaiktól megszokhattuk? Ezek az alkotások máshogyan különlegesek: visszatekintve mutatnak a jövőbe. Bernstein Candide-ját a 18. századi Voltaire Candide-ja ihlette, zenéje viszont egyértelműen amerikai és 20. századi. Candide kérdése tehát átível a századokon és kontinenseken: létezhet-e jobb világ? A „The Red Violin” Hegedűverseny azon ritkaságok közé tartozik, amikor egy filmzene ihlet klasszikus versenyművet, hiszen a darab zenei anyaga „A vörös hegedű” című film zenéjéből táplálkozik.

A zenemű az egyik leglátványosabb példája annak, ahogyan a filmzene ihletőjévé válik a hangversenytermi kompozícióknak. Dohnányi II. szimfóniája pedig 1944-ben, azokban a napokban keletkezett, amikor a szerző a német megszállás idején, az érkező szovjet hadsereg elől menekülve elhagyta hazáját. S bár a mű sok tekintetben rokonságot mutat a nagy romantikusokkal, sőt, helyenként Bach zenéjével is, mégis egészen egyéni mondandója van. A tragikum mellett mégis megcsillan a szerző optimizmusa és humora, jövőbe vetett bizalma.