Antonín Dvořák nevéről legtöbbeknek először az Újvilág szimfónia jut eszébe, de ez esetben bár az ő művei töltik ki az egész estét, mégsem ez a műve lesz hallható. Ismeretlen művekről azért még így sem beszélhetünk, hiszen nagyszabású, h-moll gordonkaversenye a gordonkairodalom egyik legjelentősebb és legismertebb darabja. Érdekes ugyanakkor, hogy bár a cselló igen régóta jelen van a zeneszerzők köztudatában, és ma is a közönség egyik nagy kedvence, mégis viszonylag kevés zeneszerző komponált rá versenyművet. Ahogyan a műsor összeállítóit, talán Dvořákot is vezethette az a gondolat, hogy előtérbe helyezze ezt a sokak által háttérben hagyott hangszert, és mintegy pótolja a zeneirodalom hiányzó részét. Ezt persze nemcsak a gordonkaverseny megírásával tette meg, hanem szimfóniáiban és kamaraműveiben is, melyekben újra és újra szólista szerephez jut a cselló. A gordonkaverseny után elhangzó VII. szimfónia persze nemcsak a csellóra fókuszál, hanem színes és nagyszabású hangszerelésével igazi hősi karaktert ábrázol, amelyet bensőséges, romantikusan megkapó pillanatok öveznek. A gordonkaverseny és a szimfónia közötti összekötő kapocs az a szenvedéllyel, hősiességgel, bensőségességgel teli, szélsőséges érzelmi állapotokat felvonultató érett romantika, mely Dvořák művei közül leginkább e két alkotásában érhető tetten.