A kétgyermekes házaspár a beszélgetésünk elején mesélte, hogy fiaik kisebb korukban eldöntötték, nem lesznek hivatásos zenészek, mivel túl sok időt vesz el a munka a gyerekektől – vagyis tőlük. Ehhez képest felnőtt korára mindkettőjük a zenei pályára lépett, nem is akármilyen szinten, így tényleg „nem estek messzire a fától az almák”. Elsősorban a PFZ művészeiről, de a gyerekekről is szót ejtettünk az interjú során.

- Mióta tagja a zenekarnak, Lívia?
- Immár 33 éve vagyok tagja a zenekarnak, itt kell megjegyeznem, hogy nagy megtiszteltetés volt már akkor is, ha az ember bekerült a város szimfonikus együttesébe. A férjem egy kevéssel megelőzött, ő már megérkezésem előtt is itt játszott. 1981-ben végeztem Pécsett a Zeneművészeti Főiskolán, majd két évet tanítottam Barcson, két évet pedig Pécsváradon, amelynek egy része már párhuzamos volt a zenekari tagságommal. Első gyermekem megszületése után hagytam fel a tanítással, mivel az sok időt elvett volna a családtól. Így is elég feszes volt az időbeosztásom, hiszen akkoriban a próbák délelőtt és este zajlottak, a napközbeni tanítással gyakorlatilag egész napos elfoglaltságot jelentett volna, amit nem akartam vállalni.

- A férjhez fordulok – Ön mióta tagja a PFZ-nek?
- 1977-ben kerültem a főiskolára, és olyan szerencsés voltam, hogy azonnal tudtam a zenekarral játszani, a Pécsi Nemzeti Színház zenés produkcióiban. Akkoriban még a koncerteken és a színházban is ugyanaz a formáció lépett fel. 1980-ban diplomáztam és automatikusan tovább foglalkoztatott a zenekar. Ám első gyermekem nehezményezte, hogy meglehetősen elfoglalt szülők vagyunk, így a második megszületésekor, 19 évvel ezelőtt felhagytam a teljes állású zenekari tagsággal, és azóta kisegítőként veszek részt a koncerteken, fő tevékenységként a tanítást választottam zeneiskolában.

- Kicsit előreszaladtunk a történetben. Mikor ismerkedtek meg a férjével? – kérdezem Líviát.
- Már a főiskolán, sőt egy kollégiumban laktunk, ott szövődött ez a románc, amelyből a főiskola elvégzése után házasság lett.

- A gyerekekről is ejtsünk szót, mit kell tudni róluk?
- Mindketten fiúk, az idősebbik, Balázs 31éves és jazz dobos, a fiatalabbik pedig 19 éves és zongorista, a Zeneakadémia első éves hallgatója.

- A büszke apára nézek – volt a családjukban zenész korábban?
- Nem, nálunk a családban nem volt, sőt, mindkét gyerekünk, ahogy már említettük, kategorikusan kijelentették, hogy ők aztán nem lesznek zenészek, mivel látták, hogy mennyi elfoglaltságot jelent ez a szüleiknek. Ennek ellenére, bár nem erőltettük, de mégis erre a pályára léptek. Balázs egyébként a zeneiskolában hozzám járt ütős tanszakra, majd elvégezte a geográfus szakot az egyetemen, és csak ezt követően jelentkezett Grazba a jazz tanszakra, ahol a mester diplomáját is megszerezte. Nemzetközi csapattal, különböző formációkkal járja Európa országait, sőt a világot. Büszkék vagyunk a sikereire, én főképp, mivel ütőhangszeres zenészként éri el ezeket.

- A kisebbik is nagy tehetség, ahogy említették.
- A két gyerek között 12 év különbség van és nagy ajándék volt nekünk Ádám – veszi át a szót az édesanya. Már egész kicsi korában a bátyja mellett pötyögött a szintetizátoron, de úgy voltunk vele, hogy nem visszük zeneóvodába, nem erőltetjük a zenei vonalat. Az iskolakezdéskor azért már beírattuk zeneiskolába, rögtön hangszert is választott, ami a zongora lett és Megyimóreczné Schmidt Ildikónál kezdett tanulni. Egészen 13 éves koráig ő volt a mestere, amikor felvették a Zeneakadémia kivételes tehetségek tagozatára.

- Milyen előnyei és hátrányai vannak a házaspári létnek a zenekaron belül, Lívia?
- Nyilván az egyik hátránya, hogy éjjel-nappal együtt vagyunk, a munkahelyen is és otthon is. Azt gondolom, mindenkinek kell egy kis idő, amikor más emberek között, más térben mozog. Másrészt persze sokkal több előnye van, jobban megértjük egymás problémáit a munka és az időbeosztás során. Bizonyára egy más munkát végző férj nehezebben venné tudomásul, hogy sokszor kell elmennem próbálni, nem tudok ebédet főzni, vagy a hétvégén koncertek vannak, sőt, előfordul, hogy két hétre elmegyünk turnéra. További előny például, hogy az otthoni gyakorlásaim során megkérhetem, hogy hallgasson meg, ritmikai probléma esetén is segítségül hívhatom. Olyan koncert esetében, amelyben mindketten részt veszünk, szintén tudjuk egymást támogatni abban, hogy az esetleges hibákra felhívjuk egymás figyelmét, hiszen kívülről jobban hallani ezeket.

- A másik fél is így gondolja?
- Fiatalabb koromban számtalanszor előfordult, hogy délelőtt próbáltam, aztán a zeneiskolai tanítás következett, majd az esti koncert. Mindez viszonylag gyakran ebben a felállásban zajlott. Szóval a kölcsönös toleranciát nagyban elősegíti, hogy mindketten muzsikusok vagyunk. A többivel pedig teljes mértékben egyetértek, a külső szemlélő, hallgató olyasmit is felfedez, amit adott szólamon belül nehéz kihallani. Ezeket gyakran megbeszéljük.

- Jenő mikor választotta a hangszerét?
- Hegedűn és trombitán tanultam zeneiskolás koromban, utóbbival felvételt nyertem Győrbe, a művészeti szakközépiskolába, ahol egy év után váltottam az ütős hangszerekre. A szomszéd teremben volt az ütős tanár, akivel jól összebarátkoztam, aminek az lett a következménye, hogy a következő évet már ezen a szakon folytattam.

- A feleségtől is ugyanezt kérdezem.
- Keszthely mellett Fenékpusztán gyerekeskedtem, onnan jártam be az iskolába, ahol egyszer hangszerbemutató volt. A cselló hangja és látványa olyan hatással volt, rám, hogy másnap közöltem édesapámmal, hogy én beiratkozom csellóra. Hat-hét éves lehettem ekkor. Mondjuk a családomban volt egyfajta zenei háttér, édesapám tudott pozanozni, játszott harmóniumon, édesanyám gitározott, mindez a templomi muzsikáláshoz kötődött. Rengeteget énekeltünk otthon, gondolom ez is a zene irányába vitt engem.

- Hosszú ideje látják a zenekart kívülről, belülről, milyennek ítélik meg a fejlődési ívet, melyet bejárt?
- Mint jelenleg is a zenekarban játszó csellista úgy gondolom, hogy feszesebb, több odafigyelést igénylő lett a munka és jelentősen nőtt a színvonal. Hozzátéve, hogy a régebbi időszaknak is megvolt a maga szépsége, rengeteget kamarazenéltem, nagyon szép emlékeim vannak erről. A magam részéről boldog vagyok, hogy olyan munkát végezhetek, amiről nagyon kevesen mondhatják el, hogy azt csinálják, amit a legjobban szeretnek.

- Jenő, Ön mit gondol minderről?
- Nekem egyértelműen azok az évek voltak a legkedvesebbek, amikor a színházban is muzsikáltam. Rengeteg operettben, musicalben játszottam, ami színesítette a repertoárt, szakmailag sokat adott nekem, a mai fiatal ütősök nem biztos, hogy hozzájutnak ehhez a lehetőséghez. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a PFZ engem hív kisegíteni különböző nagyzenekari művekhez, modern darabokhoz, ahol az ütősök sok szerephez jutnak, természetesen mindig szívesen megyek.

- Szükség van a pihenésre, regenerálódásra is, vége az évadnak, hol pihenik ki a fáradalmakat?
- Sajnos az utóbbi évek nyarai és hétköznapjai is sokkal inkább az idős szülők ápolásáról, segítéséről szól – veszi át a szót Lívia. Van egy kis nyaralónk a Balatonon, oda szoktunk lemenni, Jenő horgászik, én főzök, keresztrejtvényt fejtek, de sajnos, amint azt említettem, mostanában nem igazán erről szólnak a nyaraink. Az idei nyár egy kicsit más volt, mint a többi – folytatja Jenő. Sajnos nemrég elpusztult a kutyánk, aki családtag volt és nagyon hiányzik nekünk. Most találtunk egy olyan kölyökkutyát, aki, ha nem is pótolja, de feledteti a hiányát. Ez a nyár a részemről az ő tanításával, nevelésével is telt, így a horgászat idén nyáron visszaszorult kissé. Év közben persze egy kicsit jártunk a zenekarból többen együtt horgászni különböző közelebbi és néha távolabbi vizekre, fiús csapatról van szó természetesen.

- Milyen zenét hallgatnak szívesen a komolyzenén kívül?
- Én nagyon szeretem a könnyűzenét és a jazzt. Mindig gondolkodtam azon, hogy az idősebb fiunk kitől örökölhette a jazz iránti vonzalmát – válaszol Lívia. Bár igazán én minden jó zenét szeretek, sokat hallgattam fiatalabb koromban könnyűzenét és jazzt, talán többet is, mint komolyzenét. Nyilvánosan sehol sem mondtam el, de én nem csak muzsikusnak, hanem színésznőnek is készültem, bár felkészültem rá, de nem mentem el a felvételire. Nem sokkal ezt követően pedig megkezdtem a tanulmányaimat a zeneművészeti főiskolán, így a pályám ki lett jelölve.

- A férjtől meg sem kérdezem, hogy milyen alternatív pályát képzelt el a muzsikáláson kívül saját magának, hiszen már régóta azt műveli.
- Valóban, már régóta tanítok a zeneiskolában, ráadásul nagyon szeretem ezt a munkát. Leginkább persze a zenekari munkával együtt, mert kiegészítik egymást és kölcsönösen kioltják a két területen esetlegesen keletkező feszültségeket is. Gyerekkoromban volt még egy olyan elképzelésem, hogy erdész leszek, lévén falusi srác, közel a természethez, de ez aztán feledésbe merült, bár a természethez való vonzódás megmaradt azóta is.

- A Mesterek és tanítványaik koncert valami miatt Önöknek talán kedvesebb, mint másnak, ha jól tudom?
- Valóban, Ádám fiunk az első ilyen koncerten lépett fel zongoristaként, még egészen kis korában. Ez volt a zenei pályán az első olyan lökés, segítség, biztatás, ami talán a mostani sikereire is kihat. Nemrég a New York Concert Artist szervezésében több európai és amerikai városban tartottak zenei meghallgatást, amely során kilenc előadót választottak ki a középdöntőbe. New Yorkban ezen a megmérettetésen ő bekerült a három legjobb közé, ami hihetetlenül jó eredmény. Ádám már korábban a Pannon Filharmonikusokkal is fellépett, szóval meglehetősen jó úton van a zenei karrierje. Büszkék vagyunk rá és természetesen a másik fiunkra, Balázsra is, úgy véljük egyik alma sem esett messzire a fájától.

Az interjút Bereczki Lajos készítette.

Vissza