Már a beszélgetésünk elején nyilvánvaló volt, nem lesz egyszerű Emesével egy „szabályos” interjút készíteni. Eleinte az – Erről inkább ne beszéljünk,... - és az – Ezt ne írja majd, csak háttérinfó,.... - jellegű mondatok hangoztak el. Már éppen feladni kívántam a dolgot, amikor mobilját felkapva általa fontosnak tartott témákra terelte a szót. Olajozottan, szabatosan, ugyanis ő készült. Temérdek teendője mellett szánt időt arra, hogy összeszedje gondolatait és virtuális papírra vesse azokat. Elképedtem, de nem ez volt az utolsó meglepetés az interjú során.

- Hogyan és honnan indult az ütőhangszeres pályafutása?

- Dombóváron születtem, ott jártam iskolába. Édesanyám nagyon szerette a komolyzenét, ám betegsége miatt nem tudta továbbvinni zongoratanulmányait. Én furulyásként és zongoristaként kezdtem, érdekességként megemlítem, hogy tízévesen együtt muzsikáltam egy országos kamarazenei találkozón többek közt azzal a fiúval is, aki ma, erős negyven év elteltével a színházban minket dirigál. Idővel „zenei pályás” lettem zongorából és szolfézsból. Bekerültem a helyi fúvószenekarba azért, mert feltételezték rólam, hogy egy hét alatt el tudom sajátítani az anyagot a május elsejei felvonulásra - nagydobból. Ekkor tört ki a pánik otthon.
  Végül aztán Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában már szolfézs-zeneelmélet és ütőhangszer szakon végeztem. A zongora ugyan nem lett „befutó”, de később a zenekari életben időről időre megtaláltak "nem horowitzi szintű" billentyűs szólamok. Ezt követte a főiskola Pécsett, 1990-ben diplomáztam szolfézs-karvezetésből és ütőhangszerekből. Addigra férjhez mentem, két gyermekem van – dióhéjban ennyit a múltról.

- Nem egy tipikus választás egy hölgytől az ütőhangszerek világa.

- Akkor ritkaságszámba ment, ma már nem az, a kisegítők között jelenleg is vannak hölgyek, a szólamban rajtam kívül három férfiú van.

- Mikor játszott először a zenekarral?

- Még középiskolás voltam 1984-ben, amikor kisegítőként „beülhettem” játszani. Ez évente többször megismétlődött egészen 1994-ig, amikor főállású tagja lettem a zenekarnak, azóta is megszakítás nélkül ebben a státuszban dolgozom.

- Gondolom, rengeteg tapasztalat gyűlt össze ezalatt.

- Így igaz, hasonlóan a mozaikhoz, ami sok apró részből áll össze; vagy a cseppkőhöz, ami hosszú idő alatt folyamatos lerakódással képződik. A habitusom adott: figyelő, szemlélődő, elemző bohóc vagyok, a tapasztalatok gyűltek bőséggel, igyekszem lelkiismeretesen dolgozni az adódó feladatok kapcsán.

- Nemcsak tapasztalatok vannak bőséggel, hanem feladatok is, ha jól látom.

- Az ütőhangszerek jellegzetességénél fogva nálunk az átlagosnál több előkészítési feladat van, ami menedzserszemlélet nélkül nem menne a szólamunk egyetlen tagjának sem. Folyamatokat, összefüggéseket kell látnunk, több hónapra előre tervezni - hangszerbeszerzés, kölcsönzés, javítások, kottaigény, személyi feltételek, párhuzamos projektek nehézségei, váratlan események, elhelyezkedés a színpadméretek függvényében, pakolások végeláthatatlan sora, folyamatos kapcsolattartás egymással, a menedzserekkel, a művészeti főtitkárral, a kottatárossal, műszakkal, stb. Mindezek állandó kísérője a humor és a szólamzsargon.
  A színpadon is összetartás van, résen kell lenni szakmailag, műszakilag, figyelünk "oldalra" is; a látszólagos üresjáratokban (amikor "csak úgy ülünk") észrevétlen szinkronban vagyunk, követve az elhangzó muzsikát.

 

- Van kedvenc zeneműve, amelyben az ütőhangszerek a főszereplők esetleg?

- Nincs, de a Himnuszt is szeretem - ha jól játsszák. Le van az írva rendesen, nem kell variálni, de ez egy más téma. Visszatérve a kedvencekhez, felsorolhatnék akár 10-15 ilyet, de biztos, hogy fél óra múlva eszembe jutna még egy, vagy kettő és sajnálnám, hogy nem azt mondtam önnek, ezért bölcsen inkább egyet sem említek meg. Különböző korok zenéit játsszuk, mindegyiknek más a szépsége és a nehézsége. Az külön élvezet, hogy mindezt szinte hetente váltogatjuk, ráadásul többünknél még színházi előadásokkal is tarkított a pálya.

- Hányféle ütőhangszeren játszanak a szólamban?

- Brit tudósok megállapították, hogy a világon szinte minden lehet ütőhangszer - a porszívó gégecsövétől egy vödör üvegcserépig -, kortárs szerzők nem kis örömére.
   A klasszikus zenekari játékhoz szükséges hangszerek legtöbbjével rendelkezünk, nagyjából harmincat számolhatunk össze, itt láthatók körülöttünk – avassuk be az olvasókat –, mi most az ütős hangszerraktárban beszélgetünk, a ritkább, speciális, vagy etno hangszereket pedig béreljük, illetve csináltatjuk, ha van erre lehetőség.
   2015-ben készíttettünk egy szélgépet, amelyik Kocsis Zoltán szerint az ország legjobbja lett. Most ősszel pedig elballagtunk a bambuszboltba, megvettük a hangszernek való rudat, megkértünk valakit, hogy flexelje bele a szükséges rovátkákat, kis lenolajos kezelés és kész a longest possible bamboo guiro.

- A Lickl-díjjal egyebek mellett ezt a hozzáállást ismerték el.

- Elsődleges a zenei tevékenységünk, de ez "a díj azt értékeli, ami nem szerepel senkinek a munkaköri leírásában, sem a céges szerződéseiben: az emberi hozzáállást." Sejtelmem sem volt arról, hogy idén én kapom, hihetetlen meglepetésként ért, amikor rájöttem a laudáció közben, hogy Horváth Zsolt igazgató úr rólam beszél. Olyan elismerés ez számomra, ami rendkívül nagy öröm, és ösztönöz a további munkára.

 

 

- Van egy speciális feladata is, beszélne erről?

- Valóban, ez a feliratozás. Hét éve kérnek föl rá, nagyon testhezálló feladat, igen élvezetes számomra, pedig szöszölős-aprólékos, ahogy otthon összefésülöm a magyar szöveget a partitúrával - eközben lenyűgöző zeneesztétikai csemegéket lehet fölfedezni a műfordítói és zeneszerzői bravúrt látva. Utána elkészítem a diákat jól tagolt sorokkal, könnyen értelmezhetően, esetileg helyesírást is javítva, majd a hangverseny folyamán levetítem. A karmester és az énekesek minden rezdülését követni kell, hogy a hangzással kompatibilis legyen, mint bármelyik szólam.

- Visszatérve a díjra, említette, hogy nem számított rá, emlékszik, hogy a laudáció felolvasásakor mikor ismert magára?
 

- Valahogy úgy kezdődött, hogy "mindig ott van, ahol lennie kell, és teszi ezt több évtizede a zenekar tagjaként az egykori Liszt teremben, a Pécsi Nemzeti Színházban, a Park moziban, a POTE Aulában és a Kodály Központban is." Kíváncsian vártam, ki lesz az, hiszen ez több zenész kollégára is illik. Aztán úgy folytatódott, hogy "munkájában a precizitás elengedhetetlen, és ha a teremtő több kézzel áldotta volna meg, néha az sem lenne elég. Figyelmességével sokat segít szólamtársainak és barátainak, de mindig van egy-két jó szava mindenkihez, aki mellett elmegy a folyosón." Itt sem gyanítottam még, hiszen ezek a tulajdonságok is illenek többünkre, bár a több kéz bezavart... Akkor hasított belém a bizonyosság, amikor azt fejtegette, hogy "az elhíresült bankreklámban szereplő druszájával ellentétben gyors és hasznos helytállásával mindig segíti a menedzsment munkáját is, legyen szó a koncerten elhangzó darabok szövegeinek kivetítéséről vagy épp a zenekari felügyelői poszt átmeneti betöltéséről." Teljesen kész voltam, mintha nem is velem történt volna az egész. Persze, nagyon jólesett és meghatódtam a kitüntető figyelemtől, köszönöm.
 

- Mi jutott eszébe az elismerés kapcsán, hiszen volt ideje azóta átgondolni az egészet.
 

- A kezdetekig visszagondolva úgy fogalmazhatok, hogy minden helyzetből, problémából, koncertből, utazásból, színházi előadásból, és minden kollégától, családtagtól, baráttól, de bármely ismerősömtől és a történelemből, zenetörténetből, szépirodalomból rengeteget tanultam észrevétlenül. Hogy régen miért a matek volt a kedvencem..., talán, mert objektív. A zene viszont szubjektív, így megvan az egyensúly. Ahogy az egyensúly, az arányok, a harmónia fölbomlása a környező természetben és az emberi természetben is problémát okozhat, úgy a zenében sem marad észrevétlen. A feladatmegoldásokban ez mind tükröződik, legyen az kottákkal, szövegekkel, zenészekkel, szervezéssel, adminisztrációval kapcsolatos, vagy bármilyen egészen bagatell intézendő.

  Minden apróságban megtalálom a szépséget vagy örömöt, és hálát érzek érte, ez nagy szerencsém. A színház világa elvarázsolt egyszer. Még ma is tart. Ez is nagy szerencsém. Nemritkán élő barátként gondolok a halott szerzőre; amikor az alkotása épít, tanít, nevel.
  A jó koncert elévülhetetlen érdeme, hogy számtalan katartikus pillanatot élünk meg. Az egyik hatása kitart a másikig. Remélem, ez mindannyiunk szerencséje.
 

- Belefér ebbe a harmóniába még valami?
 

- Ami igazán kikapcsol, az a természet, illetve az anagrammaversek készítése. A csönddel igen jóban vagyok, ha mégis "zenét hallgatok", óhatatlanul más füllel figyelem azt, bizonyosan "szakmai ártalomként": szerkezeti-formai összefüggések, faktúra, zeneelméleti elemek, stílusjegyek, előadásmód szempontjából.

 

 

- Hogyan tekint a munkájára?
 

- A mi zenei munkánk mértékegysége a „szolgálat”, az egyéb tevékenységeket viszont a szó nemes értelmében vett szolgálattal illethetjük.
 

- A művészet terén milyen témák foglalkoztatják?
 

- Induljunk ki a zenéből: mi történik itt? Mi hallatszik, mi látszik, miért az és miért úgy? Miért alapigény a művészet? A kulturális értékek közvetítésében mit kell tennie egy szimfonikus zenekarnak? Mi szükséges ehhez előzőleg, hogyan zajlik a "legyártása"?

A werkfilm ötlete sokszor eszembe jut, viszont elillanhat a koncertvarázs, és annyit nem ér egy ilyen film, hogy aztán gátolja a szabad asszociációkat. Mindemellett érdekes lehet a kívülálló számára.

 

Az interjút Bereczki Lajos készítette. 

 

 

Back