A szinesztézia olyan jelenség, amely az emberek egy része számára természetes, míg másoknak elképzelni is nehéz: egy inger hatására automatikusan és kikerülhetetlenül megjelenik egy másik is, valamilyen más érzékterületen. Például szín kapcsolódik a számokhoz, a betűkhöz, a zenei hangokhoz vagy a hét napjaihoz. Ez az egymáshoz rendelődés általában kisgyermekkortól kezdve fennáll, és az érintett szinte semmilyen akaratlagos befolyással nem tud lenni rá. Egyeseknél annyira erős ez a késztetés, hogy bosszantó vagy kellemetlen lehet, ha valami megzavarja a kapcsolatot, például más színnel leírt betűket lát, mint ami az ő számára természetes.

 

Ilyen kapcsolat az érzékszervek szinte bármilyen kombinációjában létrejöhet: lehet színe, formája a hangnak, íze a szónak, sőt, akár személyisége a betűnek is. A zenével kapcsolatban álló szinesztézia is nagyon sokféle lehet: van, aki az egyes hangokat, más a hangközöket vagy a hangnemeket látja színesben (esetleg formával, iránnyal rendelkezőnek), megint mások a hangszín, sőt akár a mindennapi élet zajai kapcsán is megélnek ilyen élményeket. A színeket egyes szinesztéták a valóságra kivetülve is látják, míg másoknak csak a fejükben jelenik meg.

 

Egyes kutatások szerint a művészek között gyakoribb a szinesztézia, mint a teljes népesség körében, így számos zenészről lehet többé-kevésbé biztosan tudni, hogy rendelkeznek ezzel a képességgel. Ligeti György a hangok mellett a betűket és a számokat is színesnek látta, Olivier Messiaen az egyes hangzatokhoz kapcsolt színeket, Itzhak Perlman a hegedű húrjain lejátszott hangokat érzékelte színesnek.  Egy anekdota szerint egyszer Rimszkij-Korszakov és Szkrabjin összevetette, egy-egy hang melyikük számára milyen színben jelenik meg.

 

A távolabbi múlt művészeiről már nehezebb megállapítani, rendelkeztek-e ezzel a képességgel. A művészetek az idők során mindig is keresték egymással a kapcsolatot, így sokszor az alkotók nem belső késztetéstől vezérelve, hanem konvenció alapján vagy szavakkal nehezen kifejezhető tulajdonság leírása céljából hasonlították a hangokat színekhez. Így nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Liszt, Wagner vagy Beethoven szinesztéta volt-e. Azok a szerzők azonban, akik tisztában vannak vele, hogy egyes ingereket a többi embertől eltérően fognak fel, egészen különlegesen tudnak beszámolni arról, hogyan befolyásolja őket ez a tulajdonságuk a komponálásban.

 

A kortárs amerikai zeneszerző, Michael Torke a hangnemekhez társít színeket. Az egyik korai darabjának minden egyes tétele egy-egy szín lehetőségét kutatta. „Elragadtatott narancs”, „Fényes kék zene” – ilyen címeket adott a tételeknek. A fiatal magyar komponista, Nagy Ákos mindenféle hangok, még a zajok hatására is színeket és formákat lát. Így zenéjében egyfajta térbeli szemlélet, valamint a hagyományos zenei rendszerek felbontása iránti igény jelentkezik.

 

A kutatások még nem hoztak egyértelmű választ arra a kérdésre, mi okozza az emberek egy részében ezt a furcsa tulajdonságot. Egyesek szerint az újszülötteknek még mindegyikére jellemző, hogy érzékeik kölcsönösen aktiválják egymást, de később, a világ jobb megismerése folyamán ezek a kapcsolatok leépülnek. Mások szerint az egyes érzékterületek között mindenki agyában létezik kapcsolat, de ennek az emberek nagy részében valamilyen gátlás megakadályozza a működését. Ezt támasztja alá, hogy bizonyos drogok is okozhatnak szinesztéziás élményt. Abban sem egyeznek meg az álláspontok, hogy az emberek hány százalékát érintheti a jelenség, mivel sokakról ki sem derül, hogy szinesztéták: számukra ez természetes tulajdonság, így nem is tartják szükségesnek bárkinek megemlíteni.

 

Az Egészségügyi Világszervezet szerint a szinesztézia nem betegség, és ha lenne is rá gyógymód, a legtöbb szinesztéta nem élne vele. Hiszen számukra így színesebb a világ.

 

Forrás: www.musicianswho.hu

Back